Van az az érzés,  mikor meglátjuk magunkat egy fényképen,  hirtelen összeszorul a gyomrunk, és belül egy hang kétségbeesetten felkiált: –Úristen! Valóban ilyen hülyén nézek ki?! A fénykép objektív valósága egy pillanat alatt rombolja le a magunkról kialakított képünket. Mindannyian voltunk ebben a helyzetben.

A fotós számára pedig frusztráló, mikor egy modell ránéz egy amúgy jól sikerült képre és azt mondja: –Kérlek töröld le, rettenetesen nézek ki rajta! Mikor elkezdtem körülnézni a témában,  rögtön kiderült, hogy ez egy sokkal általánosabb probléma, mint hittem. Úgy a modellek, mint a fotósok körében.

Az első történet amivel találkoztam az egyik legelismertebb headshot fotóstól,  Peter Hurley-től származik, aki egy előadásában elmeséli: a fotózást követően leült a modellel hogy átnézzék a képeket, mikor egyszercsak a hölgy a férjéhez fordult és kifakadt:

Drágám, ki nem állhatom, hogy hogy nézek ki a képeken!

Mpule Kwelagobe, Fotó: Peter Hurley

Ami meglepett, hogy a modell, Mpule Kwelagobe, az 1999-es Miss Universe nyertese volt…

WTF???

Ha ő nem tetszik magának a fényképeken, akkor ki? Vagyis ez az érzés nem attól függ, hogy valójában mennyire vagyunk “szépek”. Valahol máshol van a probléma.

Általános tünetek

Vannak, akik úgy érzik, hogy minden róluk készült kép rossz. Egyesek azt mondják, hogy inkább azokat a képeket szeretik, amelyeken nem tudták, hogy fotózzák őket.
Van aki úgy gondolja, hogy ő egyszerűen nem fotogén, így érthető, hogy nem készülhet róla jó kép. Mások pedig nem szeretnek a figyelem középpontjában lenni, ami egy fotózás során elkerülhetetlen.
Sokan az intimitásuk megsértésétől tartanak (ami manapság valóban hangsúlyos probléma), vagy a kép felhasználását illetően vannak félelmeik.

A legtöbb embert – magamat is beleértve – szorongás fogja el, amint valaki ráemel egy féképezőgépet. Ez érthető: hirtelen egy hideg, könyörtelen és agresszív tárggyal találjuk szembe magunkat. Rögtön eszünkbe jut a rengeteg előnytelen kép, amit gyerekkorunk óta készítettek rólunk, már látjuk, ahogy perceken belül felkerül a facebookra és bejelölnek rajta. Akaratlanul megvátozik a belső állapotunk, és már valóban nem tudunk önmagunk lenni: megmerevedünk, megpróbálunk kikényszeríteni magunkból egy valamire való álmosolyt, vagy egyszerűen urrá lesz rajtunk a pánik és menekülőre fogjuk. (Persze, semmi esélyünk, mert a kedves fotós barátunknak hirtelen életcéljává válik, hogy csakazértis lefényképezzen).
Hurley szerint négyféle ember létezik a kamera előtt:

  1. Aki uralja
  2. Aki pózolni kezd
  3. Aki hirtelen “nagyon kicsi lesz”
  4. Aki menekül

Külön érdekes kategóriát képeznek azok az emberek, akik nem szeretik, ha fotózzák őket, ennek ellenére majdnem minden nap feltesznek magukról egy telefonnal készített szelfit.

Mi lehet a háttérben?

Úgy tűnik, hogy az okok nagyon változatosak és legtöbbjük pszichológiai jelenségeknek tudható be. Itt megvizsgálunk néhányat, amelyek közül talán a legfontosabb, hogy általában

Az énképünk nem egyezik a valósággal

Legtöbbünkben a magunkról kialakított belső kép nem egyezik azzal, ahogy mások – vagy a kamera – látnak minket, ezért nehéz szembesülnünk a rólunk készült fényképpel: tudjuk, hogy a fényképezőgép az “objektív valóságot” örökíti meg, és mégis úgy érezzük, hogy valami nem stimmel a képpel. Én nem így nézek ki! (Hasonlóan furcsa érzés fog el bennünket, mikor először meghalljuk a hangunkat felvételről: tudjuk, hogy a mi hangunk, mások is így hallják, viszont egészen más, mint amit megszoktunk.)

Egyfajta feszültség, önelfogadási rés alakul ki, aminek szintén különböző okai és megnyilvánulási formái lehetnek.

A tükör-hatás

Theodore H. Mita, Marshall Dermer és Jeffrey Knight pszichológusok 1977-es kísérlete szerint az emberek egy nagyon pontatlan forrás – a tükörkép – alapján alakítják ki a saját kinézetükkel kapcsolatos elvárásokat. Életünk során naponta többször is a tükörbe nézve állapítjuk meg, hogy hogy nézünk ki. Ez a kép válik számunkra megszokottá. A kísérletben az alanyok és egy-egy közeli barátjuk ki kellett válasszák az alany képét az eredeti és egy tükrözött változat közül. Mivel a már ismert dolgokat jobban kedveljük (például a már ismerős zenkéket, szavakat, formákat), az  alanyok a tükrözött fényképet tartották igazinak, míg ezek barátai a valódi képet választották. Ráadásul általában más szögből és más távolságból fotóznak bennünket, mint amit a tükörnél megszoktunk.
Talán azért is divatos mostanában a szelfi, mert az jobban hasonlít a tükörképünkre, és jobban is tudjuk uralni.

Erről a kérdésről beszél Duncan Davidson, a TED fotósa is az alábbi rövid videóban:

A hibák felnagyítása

Mivel egy hiba-kereső társadalomban élünk, sokszor mi magunk is kiemeljük és felnagyítjuk magunkban a “hibáinkat”: nagy az orrom, nem egyformák a szemeim, elállóak a füleim, stb. Ha ezt tesszük, akkor egy idő után már minden rólunk készült képben csak erre vagyunk képesek figyelni, és csak azokat a fotókat szeretjük, amelyeken ezek a tulajdonságok kevésbé láthatóak. Ráadásul egész életünkben körül vagyunk véve a magazinokban, reklámokban megjelenő hamis “tökéletességgel”, photoshopban kreált hasizmokkal és hibátlan bőrrel. Ez olyan elvárásokat támaszt bennünk, amelyek végérvényesen megzavarják énképünket. Dolgoznunk kell az önelfogadáson, hiszen tudjuk, hogy nem a fizikai tulajdonságaink határozzák meg lényünket. Érdemes megkérdezni magunktól, hogyan fejeznénk be a következő mondatot:

Én egy olyan személy vagyok, aki …

Valószínűleg nem úgy, hogy “akinek elállnak a fülei”.

Vonzóbbnak tartjuk magunkat, mint amennyire ténylegesen azok vagyunk

Egy tanulmány során egyetemi diákokat fényképeztek le, majd néhány hét múlva megkérték őket, hogy válasszák ki az arcukat egy 11 képből álló sorozatból, ami tartalmazta az eredetit, és 10 – különböző fokban megváltoztatott – variánst: a tökéletesített, harmonikus arcfelépítéstől kezdve egészen az olyan képekig, mintha az illető Crouzon szindrómában szenvedne.
A meglepő eredmény az volt, hogy a diákok többsége egy szépített változatot választott ki, nem a reális képet. A rólunk készült képek hozzájárulnak az identitás-érzetünk kialakításához, így természetes, hogy azokat részesítjük előnyben, amelyek “jó színben tűntetnek fel”. Ez is magyarázza a szelfik elterjedését: a telefon kis méretű szenzorja sokkal részletszegényebb képet rögzít, majd a túlzott zajszűrés tovább “simítja” az arcbőrünket. Az eredmény kecsegtető.

Egy kiragadott, 2D-re redukált pillanat nem tudja leírni a lényünket

Az “Én nem ez vagyok” érzéshez az is hozzájárul, hogy “Én nem CSAK ez vagyok”. Mindannyian különleges, végtelenül komplex, egyedi lények vagyunk egy folyamatosan mozgásban lévő realitásban. Amikor lefényképeznek minket, akkor ennek a gazdag világnak egy nagyon kis szeletét rögzítik kizárólag vizuális formában, két dimenzióra lapítva, mozdulatlanná dermesztve bennünket. Ezért minden fénykép “hamis”, nem foghatja meg a lényünket, kisugárzásunkat, jelenlétünket. Néha meg tudja közelíteni, ha eléggé ellazulunk, sikerül “nem észrevennünk” a kamerát. Ezért szeretik egyesek azokat a képeket, amelyeken nem tudták, hogy fotózzák őket. Bárkinek, aki modellt áll, nagyon nehéz dolga van: “el kell felejtenie” hogy fotózzák, természetesen kell viselkednie, közben viszont oda kell figyelnie minden mozdulatára, arckifejezésére, a fényekre, stb. Ebben egy jó fotós tud segíteni.

A pszichológiai okok mellet az is lehetséges, hogy

Még soha nem készült rólunk jó kép

Általában a legtöbb kép családi összejövetelek, nyaralások alkalmával vagy barátaink környezetében készül rólunk. Gyerekkorunk óta erőltetnek be a családi képekbe, ha van hozzá kedvünk, ha nincs. És sokszor nincs. Mikor nagy nehezen beállunk, lehetőleg valahova a hátsó sorba, valaki felemeli a rossz minőségű fényképezőgépet és kezdődik az “És most mindenki MOSOLYOGJON!!” című rémálom. Pedig nincs semmi mosolyognivaló a helyzetben. Az igazi, szívből jövő mosolyt nagyon nehéz megjátszani, ezért inkább egy pszichopata sorozatgyilkosra hasonlítunk.
Ahogy telnek az évek, kezdünk a sarkunkra állni, és eldöntjük, hogy azért sem mosolygunk, ha nincs kedvünk hozzá. Akkor a kedves barátunk szembevillantja velünk a vakut. A rossz fénytől az arcunk kilaposodik, szemünk ördögien vöröslik: Isten hozott a Zombi Apokalipszisben.

Mit tehetünk?

1. Álljunk gyakran fényképezőgép elé

Minél gyakrabban szembesülünk a fényképezőgéppel, annál kisebb lesz az esélye annak, hogy a kamera puszta jeleléte is rémülettel töltsön el. Gondoljunk erre is úgy, mint bármilyen félelemre: néha szembe nézni a félelemmel rádöbbenthet minket arra, hogy semmi szörnyű dolog nem fog történni, a fényképezőgép nem fog “tönkretenni” minket. Készítsünk magunkról nevetséges képeket a tükörből vagy a telefonunkkal. Próbáljunk rájönni, hogy melyik szögeket szeretjük, és melyeket nem. Gyakorolhatjuk hogy hogyan hozzuk magunkat ellazult állapotba, hogyan tudunk magabiztosságot sugározni, stb.

2. Nézzünk minél több képet magunkról

Minél több képen találkozunk magunkkal, annál inkább észrevesszük, hogy mindegyik csak egy nagyon kis része a teljes jelenlétünknek és megjelenésünknek. Az emberek egyik pillanatról a másikra gyökeresen másképp néznek ki a képeken, és ha látjuk a sokféle képet magunkról, kialakul az érzetünk, hogy körülbelül hogy fogunk mutatni rajtuk, miközben tudjuk, hogy az életben nem épp így nézünk ki. Nemsokára még a “rossz” képek sem fognak különösebben elkeseríteni.
Ha pont egy tüsszentés kellős közepén fényképeznek le, elég nevetséges arckifejezésünk lehet, mégsem gondoljuk azt, hogy mindig így nézünk ki. Próbáljuk gyakorolni ezt a megengedő attitűdöt a kevésbé kínos pillanatokban készült képekkel is.

3. Lazítsunk

Ez a legfontosabb. Az 1. és 2. lépések gyakorlása által a helyzet ismerőssé és kényelmesebbé válik számunkra, ez segíthet relaxáltabban fényképezőgép elé állni. Ha már tudjuk, hogy kb. mire számíthatunk, elengedhetjük a félelmet.
Az emberek akik szeretnek bennünket, nem látják hibának azt, amit mi annak nevezünk. Nekik szükségük van minket ábrázoló képekre, akár tökéletesek, akár nem, mert nem lehetünk mindig a közelükben. Ez különösen igaz tőlünk távol élő rokonokra.

Miért reagálunk a képekre úgy, ahogy? Miért bánt annyira egy kevésbé előnyös kép? És miért nyűgöz le annyira, amelyik különösen jól sikerült? Megpróbálkozhatnánk egy lazább hozzáállással: végülis minden kép csak egy kép. Egy a sok közül.
Egy fénykép nem a “végső igazság”, és a fényképezőgép nem egy mágikus szerszám, csak egy kis eszköz, ami olyan képeket készít, amelyek ugyanúgy ki vannak téve az egyéni értelmezésnek, mint a saját önképünk, amelyet magunkban hordunk. Mindkét képnek kérdéses viszonya van az objektív valósággal, és egyiket sem lehet teljesen megbízható tényként kezelni.

4. Menjünk el egy jó fotóshoz

Mindenkiről lehet jó képet készíteni, ha a megfelelő ember van a fényképezőgép mögött. Keressünk egy olyan fotóst, akinek a munkái tetszenek, ismerjük meg, és ha megbízunk benne, kérjük meg, hogy készítsen rólunk képet. Mondjuk el neki a félelmeinket, ő már biztosan sokszor találkozott hasonló emberekkel, meg fogja érteni, és segíteni fog nekünk.

A jó fényképész tudja, hogy:

  • hogy segítsen nekünk ellazulni
  • hogy emelje ki azt, ami igazán szép bennünk, és hogy tegye kevésbé hangúlyossá azokat a dolgokat, amelyek zavarnak minket
  • hogy hozza ki a legjobbat mindenkiből
  • milyen fény lesz nekünk a legelőnyösebb
  • sok képet kell készíteni ahhoz, hogy néhány közülük igazán jól sikerüljön

A jó fotós azt is tudja, hogy a portré 90%-ban pszichológia, és csak 10%-ban fényképészet. Ha találunk egy ilyen fotóst, meg fogunk lepődni azon, hogy milyen jó képek készülhetnek rólunk is.

Végezetül pedig Duncan Davidsont idézném:

Mikor egy fényképről minden barátod azt mondja, hogy jól nézel ki rajta, tégy magadnak egy szívességet, és hidd el nekik!